Home » Az oroszok gigasugarakkal zombisították Amerikát

Az oroszok gigasugarakkal zombisították Amerikát

10 évig sugározta 40 millió Wattos erősségű rövidhullámait Moszkva az Egyesült Államok felé. Washington szerint a Kreml agykontroll alatt tartotta őket, az oroszok persze mást mondanak.

A világ legnagyobb méretű katonai lokátorát az atomkatasztrófája miatt pont 31 évvel ezelőtt elhíresült Csernobil mellett építették fel a szovjetek. Az antenna működési elméletét még 1947-ben vázolta fel Kabanov Nyikolaj Ivanovics tudományos főmunkatárs, aki Bay Zoltán eredményeit „lemásolva” ekkor jött rá arra, hogy 3-25 MHz-es sávban a rövidhullámok az ionoszféra visszapattintó hatása miatt képesek a horizonton is túljutni, amely jelenség arra is alkalmas, hogy az ellenséges repülőgépek pontos helyzetét is megállapítsák. Mivel az ionizáció leginkább télen és nappal működik, így a felderítők a világháború után „csak” 3000 kilométerig tudtak a Nap sugárzása, a Föld görbülete és a reflexió (visszapattanás) jóvoltából ellátni. Ezt a távot Moszkva 1958-ban úgy duplázta meg, hogy egy tucatnyi adó- és vevőradarral felszerelt hajórajt irányított a világ tengereire, hogy azok a szárazföldről fellőtt rádiósugaraikat rögtön továbbíthassák az Egyesült Államok területe felé. (A térhullámokkal jelenleg az egész Föld körbepattogtatható.)

A technika fejlődésével a Kreml 1961-ben adta parancsba a NIIDAR kutatóintézetnek, hogy munkatársai fejlesszenek ki egy olyan transz-horizontális radar-rendszert, amely az ionizáció révén már képes a Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból kilőtt ballisztikus rakéták korai felderítésére is. Ezt elméletileg úgy érzékelhették, hogy a rakétahajtóművek a felső légkörbe érve ionsemlegesítő tulajdonságuk miatt jelentősen lecsökkentik a rájuk irányított rádióhullámok fényvisszaverő képességét a HF- tartományban, így pozíciójuk és céltól való távolságuk folyamatosan meghatározható repülési idejük alatt.

A Lukin Fedor Viktorovics és a Styiren Efim Szemenovics kutatók által kifejlesztett, Duga-1 névre keresztelt kísérleti lokátort az ukrajnai Mikolajiv mellett 1965-ben építették fel. Ennek a szerkezetnek a továbbfejlesztett változatát 1976. július 4-én helyezték üzembe az ukrajnai Csernobil melletti Homjel határában. A Duga-2, azaz az egytized másodpercenként kibocsátott elektromágneses impulzusok miatt éles, folyamatos és kattogó hangja után a harkály kopácsolására emlékeztető „Fakopáncs-2” névre keresztelt lokátor rövidhullámai már 9000 kilométerig is elpattogtak a légkör és a földfelszín között. Ez a 3-35 MHz tartományban működő radar lett lényegében az első éles üzemben működő szovjet horizonton túli lokátor, amelynek a legnagyobb használható frekvenciáját az ionoszféra aktuális állapota határozta meg. A kisugárzott jel pulzusmodulált volt, ami az Atlanti-óceán feletti polgári repülésben használt vészfrekvenciákat jelentősen zavarta, ezért az Egyesült Királyság, az USA és Kanada tiltakozása miatt Moszkva ezeket a konkrét frekvenciákat később kivette a rendszeréből. A lokátort mind a NATO, mind az rádióamatőrök többször is megpróbálták kiiktatni ellentétes impulzusokkal ugyanazon a frekvencián, ám kísérletük sohasem járt sikerrel.

Ma már érdekesség, de tény, hogy az amerikaiak sokáig azt hitték, hogy az eurázsiai országból érkező kopácsolás egy olyan új szovjet kísérleti fegyver, amely „agykontroll révén próbálja lebetegíteni az Egyesült Államok lakóit”. A washingtoni Védelmi Minisztérium egyik tanácsadója így fogalmazott ekkor: „Az orosz Fakopáncs jele a legerősebb elektromágneses sugárforrás, amelyet valaha ember teremtett. Mivel másodpercenként 10 impulzust ad le 40 millió wattos teljesítménnyel, így pszichoaktív! A Szovjetunióból sugárzott jel az elektromos vezetékek által átjárja otthonainkat, elektromos berendezéseinket, amelynek káros rezgéseit átveszi szervezetünk is.” Feltételezéseik azért sem voltak megalapozatlanok, mert az USA kormánya sok éven át végzett különböző kutatásokat az emberi szervezetet ért erős elektromágneses sugárzások kapcsán. A század elején például Nikola Tesla próbálkozott vezeték nélküli energiaátvitellel, miután észrevette, hogy a Föld atmoszférájában a térerősség napszakonként változik, és azt a távoli zivatarok is befolyásolják. Megfigyelte hosszú hullámhosszú állandóhullámok kialakulását is.

Innen már csak egy ugrás az az 1978-ban bemutatott felismerés, hogy a földfelszín és az ionoszféra közötti mágneses kölcsönhatásaként egy rendkívül alacsony, 7.8 Hz (az Egyenlítő környékén akár 32 Hz) frekvenciájú rezgés mérhető mindenhol a bolygón, amely megegyezik az emberi agy 7-10 Hz-es alfa-hullámainak rezgésszámával, melyek az álom és ébrenlét határán jelentkeznek a hippocampusban. Mint később kiderült, a Schumann-hullámok az egész bolygónkat körbeölelő elektromos mezőt alkotnak, így ez a rezgés a Föld összes emlősénél azonos. A NASA későbbi megfigyelései azt is igazolják, hogy az űrállomásokon, ahol a Föld elektromágneses hatása nem érvényesül, az emberek szervezetének belső egyensúlya, az ún. biorezonanciája felborult. Ennek a felismerésnek köszönhetően, a Schumann-hullámokkal megegyező elektromágneses mezőt gerjesztettek az űrállomásokon, hogy az űrhajósok egészségi állapota fennmaradjon. Az 1990-es évek kutatásai során felismerték a kutatók annak a lehetőségét is, hogy ezeknek az elektromágneses erőtereknek a szabályozásával a legénység egészségi állapotát a távolból felügyelni és szükség esetén gyógyítani is lehetséges.

W. Ross Adey néhai ausztrál neurológus baromfiból származó agysejteket vizsgálva arra jutott, hogy a sejtek rezgésekre tanúsított reakciója a frekvenciától és a jel intenzitásától is függ. A jelek továbbítása a szövetekben lévő proteinláncok közötti gyenge kötőerőnek köszönhető. Ezért csak akkor léphet fel a jeltovábbítás, ha az elektromos impulzus elég intenzív ahhoz, hogy gerjessze ezeket a proteinláncokat, de nem olyan nagyfokú, hogy attól a láncok szétváljanak. Javításukhoz így ismerni kell, hogy melyik típusú sejt, milyen frekvencián kommunikál, mert mindegyik sejtet a saját nyelvén kell megszólítani. Ezt a kommunikációs rést Adey-ablaknak, vagy biológiai ablaknak nevezik. Mivel a nagyfrekvenciás jelek minden más alacsony frekvenciás jelet modulálnak, amely egybeesnek az agyi impulzusok depressziós- vagy irritációs állapotának frekvenciáival-, így az embereknél hosszútávon patologikus hatást is ki lehet váltani. Ám, mint fent olvasható, a szovjetek Fakopáncs-lokátoraikat nem az amerikaiak zombisítására, hanem ballisztikus rakétáik korai helymeghatározásához használták-, bár arról nem készült felmérés vagy kimutatás, hogy a többnyire 10 Hz-en kattogó sugarak hány ember sejtszövetét tették tönkre, vagy taszítottak a halálba.

A térképeken úttörőtábornak álcázott Csernobil–2 bázison a Fakopáncs-rendszer vevőantennáját helyezték el. A 40 MW-os adót a belorusz–ukrán határ közelében található Ljubecs–1 bázison állították fel. Az Egyesült Államok keleti partját figyelő Csernobil–2-n és Ljubecs–1-en egy nagyobb és egy kisebb rácsantennát építettek fel, ezek a rendszer két hullámhosszú üzemmódját biztosították. A két téglalap formájú ernyő közül a nagyobbik 150 méter, kisebbik 90 méter magas, a két objektum együttesen 900 méter széles, súlyuk meghaladja a 200 tonnát. A rendszert sikeresen tesztelték előbb közeli rakétaindításokkal, majd a Csendes-óceánon történt indításokkal is. Nehézséget az akkori szovjet számítógépek számítási kapacitásai okoztak, ami a jelek feldolgozásához feltétlenül szükséges volt. Az 1986-os Csernobili atomkatasztrófa után a rendszert üzemen kívül helyezték. Míg az atomkatasztrófa miatt az egykor az USA keleti partját figyelő Csernobil-2- féle Duga-2 áll, addig a Kínát, Észak- és Dél-Koreát, valamint Japánt figyelő szintén ukrajnai Nyikolajevben felállított Fakopáncsot lebontották. Az Államok nyugati partvidékét figyelő amuri Komszomolszk melletti távol-keleti állomás szintén az enyészetté lett.

Forrás: falanszter.blog.hu – Jamrik Levente

Ossza meg ismerőseivel!

Szólj hozzá!

Szólj hozzá elsőként!

wpDiscuz
Scroll Up