felfedes.hu

UFO-k, Földönkívüliek, Űrkutatás, Tudomány, Alternatív médiaoldal

Kezdőlap » Miért nem jártunk már csaknem fél évszázada a Holdon?

Miért nem jártunk már csaknem fél évszázada a Holdon?

1969. július 20-a mérföldkő volt az emberiség, a technológia és a tudomány történetében – két ember a Holdra lépett az Apollo–11 misszió keretében. Ezt a bravúrt utoljára 1972. december 11-én ismételte meg az emberiség. Az amerikai űrügynökség, a NASA úgy döntött, az ekkor a Holdra szálló Apollo–17 lesz az utolsó élő emberes Hold-misszió – legalábbis egy ideig. Ez az idő egyre hosszabbra nyúlik – több, mint 45 éve nem járt ember a legközelebbi égitesten. Ennek oka leginkább az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajló űrverseny fókuszváltása, majd megszűnése az utóbbi ország összeomlásával.

Az Apollo-17 leszállómodulja és a holdjáró jármű, benne Gene Cernan űrhajóssal

Az, hogy pontosan miért volt fontos embert küldeni a Földhöz legközelebbi égitestre, igen jól dokumentált. A második világháborút követő úgynevezett „hidegháború” alatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy korábban soha nem látott léptékű fegyverkezési versenybe kezdett, melynek során a két fél egymás közelében tudott maradni technikai téren. A verseny csúcspontja az volt, amikor mindkét oldal olyan hordozórakétákat fejlesztett ki, amelyekkel akár a világ másik oldalán lévő célpontokhoz is el tudott juttatni pusztító atomtölteteket.

Neil Armstrong a Holdon az amerikai zászlóval, 1969. július 20.

A katonai rakétafejlesztéssel párhuzamosan, voltaképpen annak részeként zajlott az űrverseny – mindkét ország előbb föld körüli pályára, majd távolabbi célpontok felé küldött előbb pilóta nélküli eszközöket, majd embert szállító űrjárműveket. Elsőként a Szovjetunió állított pályára műholdat 1957 októberében, ez volt a Szputnyik–1. Egy hónappal később már fellőtték a Szputnyik–2-t is, ezúttal már egy élőlénnyel, a Lajka nevű kutyával a fedélzetén. Nem sokkal később, 1958. január 31-én az Egyesült Államok is pályára állította saját első műholdját, az Explorer–1-et.

1961. április 12-én az első ember is az űrbe jutott: Jurij Gagarin a Vosztok–1 fedélzetén megkerülte a Földet, majd épségben visszatért. Kevesebb, mint egy hónappal később követte őt Alan Shepard a Mercury-Redstone 3 misszó keretében. Mivel azonban egyik addigi mérföldkövet sem elsőként érték el, a NASA-nál egyre sürgetőbbé vált egy minél nagyobb szabású küldetés elsőként való végrehajtása. 1966-ra a NASA költségvetése az Egyesült Államok teljes szövetségi költségvetésének 4,6 százalékát tette ki. Sikerült ugyan lépést tartani a Szovjetunióval, az 1969-es Holdra szállással pedig úgymond „lekörözni” is, ez azonban csak szó szerint csillagászati áron volt lehetséges.

Jurij Gagarin

Összehasonlításul az Apollo-program vége után létrehozott űrsiklóprogram 1982-ben a szövetségi költségvetés 0,75 százalékába került, a 2000-ben üzembe helyezett Nemzetközi Űrállomás pedig ennél is kevesebbe. Napjainkban kevésbé köztudott, de már 1969-ben, amikor az Apollo-program elérte célját, már fogyatkozóban volt az amerikai űrprogram politikai és gazdasági támogatottsága. Ezt tetézte az 1973-as olajválság, amely után az amerikai közvélemény egyre jobban odafigyelt az ország pénzügyeire is. Az űrkutatás folytatódhatott, de anyagilag sokkal korlátozottabb keretek között.

A NASA tevékenysége a kutatásra és a tudományos mérések elvégzésére korlátozódott, emiatt indult az űrsiklóprogram, illetve a Skylab-program is, amely az első amerikai űrállomást, egyben az addigi legnagyobb, Föld körüli pályára állított eszközt eredményezte (az első űrállomás az 1971-ben pályára állított szovjet Szaljut–1 volt). Az űrsiklók fejlesztésével párhuzamosan a NASA leállította a gigantikus Saturn V rakéták gyártását, amelyek a Föld gravitációs mezejének elhagyását tették lehetővé az Apollo-űrhajók számára. A megmaradt rakéták múzeumokba kerültek. Ezzel a leépítéssel tulajdonképpen meg is szűnt mind a technológiai, mind maga a fizikai infrastruktúra, amely lehetővé tette a Holdra szállásokat.

Az első üzembe helyezett űrsikló, a 2003-ban lezuhant Columbia indulásra készen

Az űrsiklókat, mivel többszöri használatra tervezték, olcsóbb beruházásnak tartották, mint az egyszer használatos indítórakétákat. Mire azonban minden elvárt feladatra sikerült alkalmassá tenni őket, karbantartásuk jóval bonyolultabbá – és drágábbá – vált a tervezettnél. A Challenger űrsikló 1986-os, hét ember életét követelő tragédiája után a programban két és fél éves szünetet tartottak, amíg minden szóba jöhető veszélyes hibát ki nem javítottak a megmaradt űrsiklókon. Emellett a NASA jóval körültekintőbb eljárásrendeket vezetett be.

A Challenger űrsikló 73 másodperccel a kilövés után robbant fel az Atlanti-óceán felett 1986. január 28-án

A Szovjetunió 1991-es széthullásával az addigi űrverseny végleg véget ért, és a NASA-nak nem maradt kivel versenyeznie. Az újdonsült Oroszországi Föderáció űrügynöksége jóval kisebb költségvetéssel üzemelt a Szovjetunióénál, a használható űrjárművei pedig a még az 1960-as években fejlesztett Szojuz típusok voltak. A NASA-nak az űrsiklóprogram mellett nem volt forrása jelentős saját fejlesztésekbe kezdeni, így megszületett az együttműködés ötlete, amelynek végeredménye a Nemzetközi Űrállomás lett: az amerikai űrsiklókkal végezték az eszköz megépítését az űrben, az orosz Szojuzok pedig a legénységet és az ellátmányt szállították (és szállítják napjainkban is).

Az orosz Szojuz-39 és Progressz-55 űrhajók a Nemzetközi Űrállomáshoz csatlakozva

A folyamatosan váltakozó személyzet mindig vegyes nemzetiségű űrhajósokból áll, amely tovább segíti elő a két ország űrprogramja közötti együttműködést. A Nemzetközi Űrállomást 2000-ben foglalta el első legénysége, a jelenlegi tervek szerint pedig legalább 2024-ig tovább használják. Az űrsiklóprogramot a NASA 2011-ben leállította.

Amióta a hidegháborús feszültség elmúlt, nem volt, ami sürgetné a világ bármely országát űrprogramja gyors ütemű, óhatatlanul rendkívül költséges fejlesztésére. Többnyire a meglévő technika és az anyagiak határozzák meg a világ űrügynökségeinek képességeit. Az utóbbi években ismét megnőtt az érdeklődés az űrkutatás iránt, a NASA jelenleg az Orion névre keresztelt űrmodult fejleszti, amely mind az űrállomásokat, mind a Hold és akár a Mars ember által történő kutatását is képes lehet kiszolgálni. Valószínűleg egyre nagyobb szerepe lesz a különféle magánvállalkozásoknak is az űrkutatás gazdaságosabbá tételében, ezek közül a legismertebb a SpaceX. Pillanatnyilag tehát úgy áll a helyzet, hogy az Apollo–17 után végre újra kilátásban van, hogy ember lép a Holdra.

Forrás: mult-kor.hu

Ossza meg ismerőseivel!
Scroll Up